Marcus: Aki elkésik…

“Aki elkésik, azt megbünteti az élet!”
Gorbacsov elvtárs-úr eme életbölcsességét az utóbbi években gyakran idézték. Amikor én hallottam, magamban mindig kiegészítettem: “… csak akkor nem, ha akad még egy esélye!” És ezzel már benne is vagyunk életem történetében…
Egy tusarok energikus kattogása riasztott fel gondolataimból. Önkéntelenül is odanéztem, hol a sztakkatő forrása. A reggeli napfényben a bevásárlóutca fekete-fehér, tiszta koborításán magas sarkú, fekete körömcipok vonultak elottem. Rézszínű végük éles torként csillant meg a fényben. Ha már kiszakadtam töprengésembol, feljebb is irányítottam pillantásomat: a karcsú bokák felett a bőrre tapadóan feszes nadrág izmos vádlikat rejtett, elegáns, formás combokat és egy olyan feneket, amitől minden férfinak össze kellett fusson a nyál a szájában. És a ringó csípő mozdulatai minden eroteljes lépésnél! A csodás félgömbök tánca felfelé és lefelé! A rugózó formaváltozások a kikerekített far csodás ruganyosságára vallottak, és ez bizonyosság volt, nem csak ígéret. A sötét, enyhén fénylő nadráganyag mélyen és élesen bevágott a húsos gömbök közti árokba, és tulajdonképpen túl határozottan sejlett át rajta a piciny bugyi széle. Fogadni mertem volna, hogy elöl is éppen így bevág az anyag, kiemelve a Vénusz-dombocskát. A nő felül egy hangsúlyos vállú, csípoben annál szukebb fekete bőrdzsekit viselt, amely rafináltan kiemelte farának ringó mozgását. A hollófekete, hosszú hajat súlyos, vaskos copf fogta össze.
Ezután azonban pillantásomat egy másik részlet nyugözte le. A vállon egy barna bevásárlótáska himbálódzott, igen drága darab, és egyértelmuen egy nádpálca fogantyúja és arasznyi része emelkedett ki belole. Egyértelmuen – nádpálca! A lépések ütemére ringott versenyt a copffal. Most már kétszeresen érdekelt a dolog, és mintegy hipnotizáltan bámultam a napsütésben felcsillanó popsit; mintha mágnes húzott volna vasat, úgy követtem a magas sarkak ritmikus, kemény kopogását, és magamtól folyton azt tudakoltam, mit szándékozik tenni e pompás hátsó tulajdonosa a professzionistának tűnő nádpálcával.
A széles lépések és az egyenes tartás öntudatra vallottak, és ez a ringó járás ismerősnek tűnt – de honnan is? Hiába kutattam emlékeimben – a tekintetemet lenyűgözte ez a remek segg, és bizony bele is ütköztem a nőbe, mikor megállt egy kirakat előtt. Bosszankodva fordult hátra, megvetve ügyetlenségemért. Szépen formált arcocska nézett rám, szemét egy divatos, nagy napszemüveg takarta, amit az orrára tolt, hogy jobban lásson, mialatt zavartan szabadkoztam. A napszemüveg felett a középiskolai tanárok jellegzetes felsőbbségtudatával pillantottak rám a megvetést tükröző szemek. De nem sokáig. Csakhamar kerekre tágultak a meglepetéstől, és a felismerés széles mosolyra húzta a sötétvörösre festett ajkait:
– Christoph – hallottam egy óvatos hangot, aztán bátrabban:
– Hát persze, hogy te vagy, Christoph! Micsoda véletlen! Hogy kerülsz ide?
Csak a mély bársonyos hanghoz társítva jöttem rá, ki áll elottem.
– Sylvia!
Sylvia volt, az én sose feledett régi szerelmem! Mennyi ideje nem találkoztunk? Tíz esztendő? Vagy annál is több? Szép volt és elegáns, mint mindig. Ott állt, és egyetlen pillantás meggyőzött róla, hogy dzsekije éppúgy ki van töltve cicivel, mint nadrágja popóval, és ez a feszes nadrág valóban kiemeli Vénusz-dombját. Felfelé vándorló tekintetem ismét a bevásárlótáskához érkezett, és ott meg is tapadt a feltűnően hanyagul himbálódzó nádpálcán.
És egyszer csak egy másik nádpálcát láttam magam előtt. Türelmetlenül lengett fel-alá egy anyai kézben. Az asszony sietősen kapta magára pongyoláját, és igencsak fenyegetően magasodott lánya elott. Az iskolai majáliskor tartott táncmulatságról bizony elkésve hoztam haza Sylviát – sajnos nem olyan gyorsan és egyenesen, ahogy megmondták. Ennek megfelelő volt a mama barátságtalan üdvözlése is.
– Nem megmondtam, hogy éjfélre itthon legyél?
– De igen, mama!
– És mennyi most az idő?
– Öt perc múlva ketto, mama…
– És tudod, hogy ez mit jelent?
– Igen mama… nádpálcát.
– Úgy bizony, kedvesem, nádpálcát!
A haragos mama és az aggódó, de dacos lány közötti párbeszédet egy családi ház padlásterében hallgattam végig, némileg kínosan feszengve, de nem sok figyelmet fordítottak rám. Legszívesebben olajra léptem volna, de ez nagyon gyáva megoldásnak tunt. Ugyanakkor mérgelődtem is, mert mindenképp magam akartam hazakísérni szerelmemet, Sylviát, hogy magamra vállaljam a felelosséget a késésért – ám sem személyem, sem a magyarázatom nem érdekelte a mamát.
– Tehát mars a konyhába! – rivallt rá zordan a határozott hölgy lányára, aki még inkább lehorgasztotta fejét, míg telt ajka szemmel láthatóan meg-megremegett. Csöndben indult el a padlástér másik végén lévő konyha irányába. Ez a perc látszott a legkedvezőbbnek, hogy előálljak valami kifogással, de ahogy elkezdtem beszélni, a szigorú mama egy megsemmisítő pillantást vetett rám.
– Tartsa a száját fiatalember, inkább nézze csak meg, mit csinált! – és azzal félreérthetetlenül a konyha irányába és Sylviára mutatott.
Akkoriban még nem értettem, miért nem szegülök ellen egyszerűen a parancsnak. Ma már sejtem: vitathatatlan tekintélye csak az egyik ok volt, legalább akkora volt a saját hatalmas kíváncsiságom, mert nagyon szerettem volna látni, mi zajlik le a konyha fala mögött. Már az is képtelenül hangzott, hogy egy Sylvia korában lévő lányt nádpálcával verjenek el, de hogy ráadásul előttem, az még nagyobb szenzáció volt. Másoknak mindez talán rémületes lett volna, de nekem… Követtem Sylviát a konyhába, szorongó és kéjes érzések közt keresve a középutat.
A fehérre sikált nyers konyhaasztalon már készen feküdt a fenyítés eszköze, egy nem teljesen egyenes, mintegy méternyi és kb. ceruzavastagságú pálca. Sylvia egyszerre ellenszenvvel és lenyűgözve meredt rá. Mikor látta, hogy anyja elott én is a konyhába lépek, tiltakozni akart, de néhány erőteljes pofon és még több vesszőcsapás ígérete “meggyőzte”, hogy nyugodjék bele jelenlétembe. Ekkor igencsak közönséges fráternek tűntem önmagam előtt, és nagyon rossz is volt a lelkiismeretem, különösen azért, mert Sylvia szomorú szemrehányással pillantott felém. Ám ahogy Sylvia mamája nekilátott a testi fenyítésnek, már csak a kíváncsiságot és a bámulatot éreztem. Sylviának le kellett vennie a kellemes anyagú és szabású nyári ruhát, amely alá oly könnyű volt odanyúlni, sőt, ki kellett bújnia bugyijából is; szégyenlősen szipogva tűrte le és nyújtotta át a mamának – az pedig egy pillanat múlva keze közt széthúzva, viszolygó pillantással tartotta lánya orra alá.
– És ez meg micsoda? Nem tiltottam meg neked a smacizást? – rivallt rá Sylviára. Bizony nem lehetett nem észrevenni az én régi jó Volkswagenemben lezajlott erőteljes petting nyomait. A konyhai lámpa fényében az áttetsző anyagon ragadós nedvességfolt jelezte, hogy óvatos ujjal csiklandoztam Sylvia buja puncijának szélét, késobb kicsit bele is nyúlkálva a szerelem fészkébe…
– Csak egy kicsit megsimogattak – nyafogott Sylvia sértetten és szemérmesen.
– Ezt nevezed te egy kis simogatásnak? – harsogott a felháborodott hölgy, és a lány orra alá nyomta a bugyit. – Úgy megsimogattak, hogy valósággal a saját levedben fürödtél, mint a cukrozott gyümölcs.
És aztán, lefelé pillantva:
– Még mindig cuppogsz ott lent, te malac!
Hát bizony, Sylvia rózsás hasadéka nedvesen csillogott a szeméremszorzet háromszöge alatt…
Mindketten elszontyolodva horgasztottuk le a fejünket – de jó, hogy az én alsónadrágom nem lett vizsgálat tárgyává! -, és csak akkor néztünk fel riadtan, mikor a feldúlt mama újabb tizenkét ütést rendelt el. Sylvia inkább sírósan, mint mérgesen tiltakozott, de így is eléggé ahhoz, hogy újabb négyet szabjanak ki rá büntetésként. És ekkor már az asztalon tárulkozott ki, egy nehéz bőrpárna által magasra polcolva, a feszes leánypopsi. A mama baljával leszorította a hátul keresztezett csuklókat, míg a lány hátrapislantott aggódó tekintettel. A feketén csillogó hosszú haj szétömlött az asztal világos lapján. Az erős combú, hosszú lábak széles terpeszben álltak, olyan szemérmetlenül, hogy a vér az arcomba tódult. Sylvia szeméremajkai még mindig sötétek és duzzadtak voltak az erotikus játék következtében, és virágkehelyként pihegett a lány vörös és nedves öle.
– Nő és akkor hány ütés is lesz összesen? – tudakolta a mama.
Sylvia arca lázasan összerándult és nagy nehezen nyögte ki az eredményt:
– Harminckettő!
A mama elégedetten nyugtázta:
– Pontosan annyi, gyermekem. Tizenkettő a késésért, tizenkettő a csókolózásért és kétszer négy a feleselésért; az összesen har-minc-ket-tő! – minden szótagot valósággal kéjesen hangsúlyozott. – Harminckét vesszőcsapás a csupasz fenekedre majd megtanít arra, mit jelent, ha nem úgy csinálod a dolgokat, ahogy mondom.
És ekkor elkezdődött a lány megfenyítése, amely pontosan tizenöt és fél percet vett igénybe, mert fél szemmel a konyhai faliórára pillantva Sylvia mamája pontosan harminc másodpercenként csapott le a nádpálcával. Eközben Sylvia hangosan zokogott, az ütéseket számolta és tizenkétszer mondta könnyekbe fúló hangon:
– Soha többet nem jövök későn haza!
Aztán ugyanannyiszor:
– Soha többet nem csókolózom!
És végül még nyolcszor:
– Soha többet nem fogok feleselni!
Mindannyiszor vastag csíkok jelentek meg szépséges popóján és combjain.
Sylvia eleinte görcsösen igyekezett megállni, hogy ne kiabáljon, de az első öt vagy hat ütéssel az anyja megtörte minden ellenállását. Elégedett mosolyt csalt az arcára a lány első éles kis sikolya, de szemmel láthatólag akkor érezte igazán jól magát, amikor Sylvia a következő ütések után istenigazából felüvöltött.
Tágra nyílt szemmel, visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogyan csúfítja-díszíti egymás után huszonnégy csík Sylvia formás fenekét, hogy aztán nyolc sötét sáv sorakozzon fel nem kevésbé tetszetős combjain is. Hallottam, hogy zokog és sikolt az ütések alatt – és amit láttam meg hallottam, az egyszerre megrémített, felzaklatott és lenyűgözött.
Mindeközben valamikor Sylvia mamája kibújt otthoni köntösébol és lenge fehérnemuben tevékenykedett tovább, mintha kettesben volna lányával. Ez a látvány elbűvölt és felizgatott volna minden fiatalembert, mert a csillogó, hússzínű fehérnemű csábító formákat hozott létre. Mélyen kivágott melltartó emelte meg és szorította össze az anyai kebleket, harisnyatartóval kiegészített rugalmas fűző adott fogalmat arról, milyen hízelgő kifejezés lehet a “női segg”, s arról, hogy az ilyesféle intim ruhadarab nem csupán eltakarni tudja a női nemiszervet, hanem érvényre juttatni is. Már a lányt látva is dülledtek a szemeim, hát még ettől! Bosszúálló arkangyalként állt ott az asszony, terpeszben, csípőre tett kézzel, szorosan hátrafésült és a tarkón feltűzött hajjal, remegő orrcimpákkal és az anyai haragtól meg az erőfeszítéstől csillogó szemmel, míg keblei minden lélegzetvételkor mintha szabadulni akartak volna a melltartó fogságából. És a kezében az a suhogó pálca!
Egy pillanat alatt átfutott agyamon a konyhai fenyítés jelenete, amikor megláttam Sylvia táskájából a nádpálcát kikandikálni. A meglepetés pillanatai után azonnal egy kis kávézó felé indultunk, és Sylvia már el is kezdett mesélni: két év boldog házasság után tavaly veszítette el férjét. A férfi tizenöt évvel volt idősebb, és két nagylányt hagyott maga után, tizennyolc és tizenkilenc éveseket. E két mostohalánnyal költözött ide, az anyja számára túl naggyá lett házba. A második házassága volt ez, az első hamar és dicstelenül ért véget.
– Nem, nem ahhoz a hülyéhez mentem hozzá, aki miatt otthagytál! – valósággal tört döfött a szívembe, amikor errol kezdett beszélni, és csak ezért, hogy másra tereljem a szót, egy pillantást vetettem a nádpálcára, amely egy nemzeti lobogó szerénységével kandikált ki a válltáskából.
– Ezt meg minek hurcolod magaddal?
– A nádpálcára gondolsz? Ja, ezt most vettem. Elég sokat kellett mászkálnom, amíg kaptam egyet egy kosárboltban. Ez a két otthoni hölgyikéé!
– Micsoda, nádpálcával vered őket? – kérdeztem hitetlenkedve.
– De mennyire! És nem is csak azzal! – nevetett lazán. – Ha kiérdemlik, kapnak tőlem istenesen a fenekükre!
– Úgy, mint régen? – szakadt ki belőlem a kérdés.
Úgy nézett rám, mintha maga Humphrey Bogart kérte volna, hogy tekintsen mélyen a szemébe, és halkan kuncogott.
– Úgy bizony… ahogy én akkor… szóval, emlékszel még rá – és aztán egészen gyöngéd s bánatos lett a hangja. – Szép pár lehetett volna belőlünk, nem gondolod?
– De hiszen te voltál az, aki szakított! – mondtam szemrehányóan.
A csodálatos asszony ekkor nagyon boldogtalan pillantással nézett vissza rám, majd bólintott:
– Sajnos, ez így van, Christoph – mondta, majd ferde kis mosollyal tette hozzá – Azért te sem voltál a dologban ártatlan; úgy otthagyni csapot-papot, meg főként engem! Nem emlékszel?
De mennyire, hogy emlékeztem! Hogy is felejthettem volna el legutolsó találkozásunkat! Sylviát egy másik fiúval kaptam rajta a szobájában, és ezért felelősségre vontam. Duzzogott, és még ő tett szemrehányást. Szó szót követett, és végül dühösen elkaptam és a térdemre fektettem.
– Te csak egy nyelvet ismersz – kiáltottam rá -, az alapos verését!
És mikor nem akarta abbahagyni a visítást meg a kapálódzást, megfenyegettem:
– Ha nem maradsz nyugton, mindent elmesélek anyádnak, és te tudod a leginkább, hogy ez mit jelent!
Mert az ekkor már húszesztendős Sylvia még mindig érezhette anyja nádpálcáját, amitől mindennél jobban tartott. Épp ezért felháborodottan rivallt rám:
– Ezt nem teheted meg, Christoph, te disznó!
De ugyanakkor annyira komolyan vette a fenyegetésemet, hogy összeomlott, mint egy üres zsák és ernyedten feküdt az ölemben, sértett szavakat dünnyögve. Dühösen vad elszántsággal hajtottam hátára a szoknyát, ami ellen újult erővel tiltakozott, aztán elég lovagiatlanul, ám rendíthetetlenül rántottam le a piciny bugyit a két gyönyörű félgömbről, amelyeket, bárhogy is tiltotta a mama, én újra és újra simogattam, kényeztettem – meg még többet is. Ott feküdt hát előttem ez a pompás popsi, amit annyi csíkkal díszített már ki az anyai nádpálca; a csodálatosan rózsálló félgömbök reszkettek a félelemtol, össze-összehúzódtak, bemutatva a büntetésre való várakozás szorongó játékát. Két mozdulattal kihúztam nadrágom övét és kettéhajtottam. Ekkor azonban a lány rémülten felsikoltott:
– Ne! Ne azzal!
És arca elé kapta a kezét. Mintha az én nadrágszíjam rosszabb lenne a mama nádpálcájánál! Ám ekkor elhagyott a bátorságom. Már ütésre emeltem a szíjat, amikor leengedtem a karom – nem ment. Ekkor egyszerűen eltoltam magamtól Sylviát és kimentem a szobából, meg a házból is – ez volt az utolsó eset, hogy átléptem küszöbét. Hallottam, hogy mögöttem Sylvia utánam kiált, és a sírását is, de nem hallgattam oda, túlságosan ki voltam ábrándulva a szerelembol. Természetesen nagyon hiányzott a lány, de a büszkeség és az elutasítástól való félelem visszatartott attól, hogy ismét keressem, holott gyakran mondtam magamban: “Bárcsak odavágtam volna!”
És Sylvia, mintha csak gondolataimban olvasna, így szólt:
– Bárcsak odavágtál volna! Hiszen téged szerettelek! És olyan csalódást okoztál!
– Én okoztam csalódást neked? – hitetlenkedtem.
– Hát persze! Nyugodtan elverhettél volna! – mondta teljesen komolyan, és aztán, bár fájdalmas emlékről volt szó, mosolyogva tette hozzá: – Anyű egyébként alaposan megtette helyetted, mikor megtudta, pontosan mi történt. Ez volt a legnagyobb seggverés, amit életemben kaptam! De nem használt, mert csupa dacból másnak ugrottam a nyakába.
Aztán azt kérdezte:
– Te sose nősültél meg?
– De igen, csak nem volt az igazi. Rövid idő múlva barátságban elváltunk. Sose tudtalak elfelejteni téged.
– Bárcsak akkor… – nézett rám még egyszer, és épp olyan csábítóan szép volt, mint akkoriban.
– Ilyen esélye azonban csak egyszer akad az embernek az életben – mosolyogtam zavartan, ő pedig úgy nézett rám, mint a világ legnagyobb szamarára.
– Ma már nem fordulna elő velem ilyesmi – vigasztaltam mindkettőnket.
– Gondolod? – ajkán kis mosoly játszott, de pillantása komoly maradt. És azután hozzám hajolt, hogy selymes haja az arcomat érintette. Az illata elborított, és melle csaknem kipattant a mély dekoltázsból, mikor titokzatosan ezt suttogta:
– Lehet, hogy akad még egy esély?
Szemei tiszta vizű tóvá változtak, tele ígérettel, mélyükben végtelen öröm csillant fel, és egyszerre újra itt volt a mi régi-régi szerelmünk. A kávézó többi vendégének tulajdonképpen észre kellett volna venni a köztünk pattogó szikrákat, hiszen sistergett, mikor ajkaink találkoztak. Ekkor a magaméba helyeztem végtelenül lágyan simogató, de éppenséggel olykor eroteljesen markoló kezeit, és így szóltam:
– Másodszor már nagyon fog fájni!
– Tudom, drágám – mosolygott barátságosan kipirult arca -, és az lesz a jó!
Nemsokára kocsim elhagyta a város szélét, és csakhamar elértük a szétszórtan épült családi házak negyedét, amelyet évekkel korábban alakítottak ki a környező erdőkben – előzőleg azonban vettünk egy lovaglóostort, elég hosszút, hajlékonyt, a végén egy bőrlapocskával. Sylvia pontosan tudta, milyet keressen. Útközben azt is megtudtam, miért volt Sylviának sürgosen szüksége a nádpálcára és a lovaglóostorra.
– A két nevel lányom, Karin és Jutta valójában arra használta ki a költözködést, hogy eltüntette otthonról a régi nádpálcát és lovaglóostort – egyszerűen kidobták a szemétbe. Képzeld csak el!
Sylvia oszintén fel volt háborodva.
– Ráadásul a lovaglóostor emlék volt az apjuktól – ő hozta magával a házasságba a lányok fenyítésére. Mikor a halálos ágyánál mindhárman ott voltunk, szentül megígértette velem, hogy az ő szellemében nevelgetem tovább a lányokat. Természetesen megpróbáltak fölém kerülni, úgy hogy én meg elhoztam anyutól a régi nádpálcát, ami tökéletes állapotban volt, mert hetente olajoztam. Pálcával és ostorral aztán tökéletesen lehetett irányítani őket. Valóságos múzeumi darabokat semmisítettek meg a kis bestiák! Miután tegnapelőtt a kicsomagolásnál rájöttem, mi történt, ma elindultam, hogy újakat vegyek, és még ma ismeretséget is fognak kötni velük – már alig várják otthon az alkalmat!
– Még ma? – kérdeztem olyan izgatottan és meglepodve, mint akkor a padlástérben.
– Hajjaj, de mennyire! Semmit sem szabad elnézni ezeknek a lányoknak, és főként a szemtelenséget nem!
Sylvia haragosan nézett maga elé, és el tudtam képzelni, mi várhat mostohalányaira. Bennem azonban megválaszolatlan maradt egy kérdés.
– Mond csak… – kezdtem. – A korbács és a pálca… csak…
Nem tudtam folytatni.
– Azt kérdezed, hogy ez csak a két kisasszonynak volt-e fenntartva? – fülig érő szájjal mosolygott zavaromon, ahogy oldalról rámpillantott.
– Szeretnéd tudni, mi? – nevetgélt, és bekanyarodott a kocsival édesanyja háza irányába.
– Ezt majd később elmesélem, most először Juttát és Karinát kell megismerd, meg üdvözölnöd a mamát, aki ki fog ugrani a bőréből örömében, hogy újra lát; de én még nála is jobban örülök – búgta, és hozzámhajolt, hogy egy hosszú csókkal bizonyítsa boldogságát.
Mostohalányait rögtön a belépéskor megismertem – igaz, nem épp a megszokott módon. Mondhatni, “hátulról”. Amikor a tágas padlástérbe léptünk, pillantásom elsőként két pucér fenékre esett, ezek két, hasonlóan meztelen nőcskéhez tartoztak, akik a bejárati ajtónak háttal egy padon térdeltek egy nagy tükör előtt, és fehéren világító farukat igencsak illetlenül kínálták a belépőnek. Sajátkezűleg húzták kétfelé a feszes félgömböket, úgy, hogy mélyen be lehetett pillantani testük titkaiba. Mikor a tükörben észrevették, hogy anyjukkal együtt egy idegen férfi is a szobába lép, lepattantak a térdeplőről, és összefonódva igyekeztek szeméremdombjukat eltakarni. Legszívesebben bebújtak volna egy egérlukba. Nekem igen kínosnak tunt a helyzet, de Sylvia éppenséggel ügyet sem vetett rá.
– Hát ez meg micsoda? – kiáltott rájuk. – Remélhetőleg most azonnal visszatakarodtok a helyetekre. Vagy talán szeretnétek egy kis serkentést? – és előhúzta a válltáskából a nádpálcát meg a lovaglóostort. Ezeknek a szerszámoknak a megpillantása igen erős érv lehetett, mert a két lány rögtön elengedte egymást és visszatérdepelt a korábbi pózba – sot, bár morgolódtak, engedelmesen széthúzták a két popsi négy félgömbjét is.
E percben azonban jobban érdekelt Sylvia belépő édesanyja. Azonnal rámismert. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha villám csapott volna bele, de ez csak az öröm miatt volt. Másodperceken belül hatalmas kebleire szorított és össze-vissza csókolt. A nappaliban lánya részletesen elmesélte találkozásunkat és elmerültünk az emlékekben, amikor Sylvia felugrott:
– Majd megfeledkeztem Juttáról és Karináról! – kiáltotta, és előszólította a lányokat a padlásszobából. A konyhába velük, a nosztalgia várhat, első a nevelés. Ami itt lejátszódott, emlékeztetett a Sylvia mamája által művelt eljárásra – erről már eleget beszéltem -, csak éppen itt Sylvia volt az aktív fél. Az ő kezében volt a nádpálca, és mostohalányainak kellett a konyhaasztalra hasalniuk, jól szétterpesztett lábbal és egy bőrpárnával a lágyék alatt. Csak egy változás volt: az épp büntetés alatt álló lánykának teljesen előre kellett nyújtania kezeit, míg a másik erősen tartotta a két csuklót. Ahhoz képest, hogy milyen volt a megalázó kényszerű popsiszéthúzás a padlásszobában, ez a testhelyzet szinte illedelmesnek tűnt, habár a megfeszülő combok közt jó sok előbukkant a lányok ölének sarjadzó pamacskáiból. Mindketten huszonnégy-huszonnégy ütést kaptak, két ütés között fél perc szünetet tartva, és mindketten igazán rendesen kiüvöltötték a torkukat mostohájuknak kíméletlenül nagy erejű nádpálcacsapásai alatt. És természetesen minden ütést hangosan kellett számolniuk, és minden csattanás után szertebömbölni a konyha falai között:
– Soha többet nem dobom ki a nádpálcát!
A tizenkilenc esztendos Juttát, akinek ifjú bőrét elsőként cserezte ki a fenyítőeszköz egyre több üggyel-bajjal tudta csak szilárdan lefogni hugicája, Karina – háromszor is kiszabadult, amiért mindketten kaptak három-három igencsak csattanós ütést pótbüntetésként. Juttának a szabadulási mutatvány csak egyszer sikerült.
Sylvia mamája mindezt teljes nyugalommal, de feszült figyelemmel szemlélte; láthatólag megelégedéssel töltötte el, hogy a két leányzót ilyen szakavatottan fegyelmezik az ő régi receptje szerint. Mind a csinos popsikon keresztbe húzódó csíkokból, mind Sylvia elégedett arckifejezésébol úgy tűnt, hogy a nádpálca nem volt rossz vétel. Végül is, aki kiválasztotta, tökéletesen szakértő volt e területen. Csaknem dél volt már, amikor a két kis hölgy ismét széthúzott farpofikákkal térdepelt fenn a padlásszobában a tükör előtt. Immár harmadszor… Sylvia úgy vélte, egy kis pihenőre van szükség a büntetés folytatása előtt, és édesanyja készített is néhány falatot, melynek elfogyasztása során ismét elmerengtünk a múlt szép emlékein. Ennek ellenére igen meglepett, amikor Sylvia a további fenyítés kedvéért előparancsolta a két fruskát a padlásszobából, és a nappaliba irányította oket. Nos, miután a konyhában láthattam, mit tanult Sylvia a mamájától, most megtekinthettem, mi volt az, amit néhai férjétől vett át. Juttának a kanapéra kellett ülnie, kezeit összefogva a tarkóján, és hátradőlve égnek emelni lábait. Combja közt jól láthattam, milyen pirosra sírt, szorongó szemekkel néz maga elé, amikor Sylvia édesanyja és Karina megragadta és kétfelé húzta bokáját, szorosan tartva lábait, míg mostohája türelmetlenül játszadozott a lovaglóostorral. A két comb és a szeméremtest valósággal felkínálkozott e testhelyzetben a fenyítésre.
Előzőleg Jutta kénytelen volt egy szűk büntetőbugyit felhúzni, keservesen szipogva. Ez a ruhadarab némileg védte ugyan szeméremdombját, de egyben ki is emelte, és csábítóan “korbácskésszé” tette, ahogy Sylvia kifejezte magát. A pici bugyi rugalmas anyaga ugyanis valóságos párnácskát formált a Vénusz-dombból, amelyen szépen átlátszott a szuk vágás. A nádpálca kékes-vörös csíkjait azonban nem tudta a bugyi feledtetni, hiszen ahol takarta, ott is átsejlettek némely sötétebb, erősebb csíkok a finom anyagon.
Ekkor pedig Sylvia kezében táncba fogott a lovaglóostor, és a szigorú mostoha kizárólag a combokra irányította ütéseit – majd a Vénusz-dombra is! A lány szétterpesztett lábai közt jól megfigyelhettem Jutta arcán a nevelőanyja ütései által kiváltott érzéseket: ha felhangzott a csattanás, a szörnyű fájdalomtól keskeny réssé húzódtak össze a szemek, az orrtő fölött kemény ráncok jelentek meg, a száj fájdalmasan eltorzult, az ajkak közt felbukkantak a dühösen összepréselt fogak; a következő pillanatban azonban a szem és a száj kerekre tárult, “Auuuúú” és “Ouuuúú” hangja zengte be a szobát, panaszos és szemrehányó tekintet sugara lövellt a mostohamama felé; nyöszörgő hangocska adta tudtul a megkapott ütés sorszámát, és csak a sírás-vinnyogás szünete után hangzott fel a fájdalmas fogadkozás:
– Soha többé nem dobom el a lovaglóostort!
Különösen messzehangzó volt a lány üvöltése a nyolcadik ütés után, amikor a pálca a szoros bugyiban kidomborodó ölre csapott le. Pontosan nyolcszor volt ez a célpont, mert Sylvia felváltva ütötte a bal combot, a Vénusz-dombot és a jobb combot. Sylvia mamájának és a hugicájának mind nehezebb volt a hevesen kapálódzó lány lábait tartani. Sőt a lány is nehezen állta meg, hogy a parancs szerinti helyen tartsa kezét, és ne kapja maga elé, szörnyű kínokat elszenvedő combjait és ölét védendő. Jutta kétszer ezt is tette – majd utána Karina háromszor -, és ez kínálkozó alkalom volt Sylviának arra, hogy minden ilyen esetben még egyszer keményen odavágjon.
Azután Sylvia maga húzta le a büntetőbugyit, és megvizsgálta az elvert testfelületet, mielőtt Jutta fenyítését befejezettnek nyilvánította volna. Mikor a nagylány ezt meghallotta, legördült a kanapéról, és térdhajlatában bugyival anyja nyakába borult, hogy kisírja magát keblein. Sylvia gyöngéden simogatta a lány haját, és az elszipogott bocsánatkérést szinte derus elégedettséggel hallgatta. Szelíden ráfektette a lovaglóostort a bugyira, amelybe most Karinának kellett nádpálca csíkozta popsiját belepréselni, mielőtt átvette volna Jutta helyét a kanapén, hogy combjai és öle is megkapják a magukét. Az eljárás pontosan megegyezett az előzővel, legfeljebb a két lány egyéni reakcióiban nyilvánult meg némi különbség.
Szokványos körülmények közt Sylvia az új fenyítőeszközök “felszentelését” egy kis “tárt popóval” való büntetőpózzal toldotta volna meg, most azonban mély lélegzetet vett, és némi zavarban, erőltetett élénkséggel, mindannyiunk megdöbbenésére a következőket jelentette ki mostohalányainak:
– Christoph és én rövidesen összeházasodunk. Ám van még köztünk egy rendezetlen számla. Úgyhogy most én foglalom el a helyeteket.
Itt Sylvia egy kis szünetet tartott, hogy maga is felmérje szavai súlyát; a két frissen büntetett leányzó könnyein át hitetlenkedve nézett a szép asszonyra és az idegen férfira, aki oly váratlanul toppant közibük.
– És most, hogy ez a különleges esemény kellő nyomatékot kapjon, megnézhetitek, hogyan kapom én a fenyítést!
Ez bizony bombaként csapott le, hiszen magam sem gondoltam, hogy Sylvia idáig merészkedik és így megalázza magát – csupán egy kis nadrágszíjas verésre számítottam. Ám Sylvia nem hagyott kétséget afelől, hogy komolyan gondolja a dolgot. Az ugyan kétséges volt, hogy a lányok kellően méltányolni tudják gesztusát, annyira elfoglalták oket pokolian égő csíkjaik, ám mégis mintha át-átfutott volna némi káröröm elgyötört arcocskájukon, ahogy bámulva követték tekintetükkel mostohájuk megfenyítését. Sylvia mamájának arcvonásain azonban igen nagy megnyugvás látszott, miután magához tért az első meglepetésből, és ahogy rámnézett, abból a következoket olvashattam ki: “Rajta, fiacskám, itt a második esélyed! Az ég szerelmére, használd ki – jó alaposan!”
Ám nem volt igazán szükség a néma bátorításra. Szilárdan eltökéltem, hogy a végére járok a dolognak, és kezem keményen markolta a nádpálca fogantyúját, míg Sylvia “felkészült”, vagyis lányaihoz hasonlóan a konyhaasztalra hasalt, széttárta pompás combú hosszú lábait, és megmarkolta az asztal két oldalát.
Az így elém táruló látvány azt is lázba hozta volna, aki nem a női bájak iránt fogékony. A combok közt kidomborodott Sylvia húsos Vénusz-kagylója, a barnás külső és a rózsás, nedves belső szeméremajkak páros szirma, a csábító félgömbök hasadékának barna völgyében kinyílt a popsiluk, és három-négy centi hosszú ráncok jelezték körülötte az izgalmi állapotot. Na most megmutatom ennek a nőszemélynek, még egyszer nem tesz bolonddá, most megkapja a magáét… És Sylvia, úgy tűnik, leolvasta arcomról gondolataimat, mert kihívó-kötekedő vonásai a tiszta félelem mimikájává alakultak át – most érezte meg, hogy mi vár rá -, és ez egyszer kegyelem nélkül! Nem, még egyszer nem fog panaszkodni, hogy nincs elég bátorságom! A kezemben sivított és csattogott a nádpálca, egymás mellett sorakoztak a csíkok, míg a két félgömb valósággal úszott az égő ütésnyomokban.
Én azonban nem hagytam annyiban a dolgot, elvégre Sylvia maga mutatta meg, milyen az igazi testi fenyítés az ő szemében. Félreérthetetlenül mutattam a nappali felé a lovaglóostorral. Először mintha jajveszékelni akart volna elottem a szépasszony, de aztán eltűnt a védekező-rémült arckifejezés, és átadta helyét egy szinte boldogságos, csöndes felragyogásnak, és alig hallható suttogás ért fülemhez:
– Nagyon fog fájni – és meztelen talpa máris befelé csattogott a padlón. A mama és a mostohalányok aligha hallhatták ezt a megjegyzést, így csak annyit mondtam:
– Tudom.
Aztán végignéztem, hogyan préseli bele magát szipogva-nyögdécselve a lányok jóval kisebb büntetőbugyijába, majd hogyan foglalja el a lányok helyét a pamlagon, szép lábait a magasba nyújtva és szétterpesztve. Juttát és Karinát megbíztam a bokák megfogásával, és meg is tették, arcukon a szégyen, büszkeség és káröröm sajátos keverékével.
És akkor felemeltem a lovaglóostort, és gondoskodtam róla, hogy Sylvia gyönyörű combjain feltűnjenek a lovaglóostor végének sötétre színeződő nyomai, amint a bugyi börtönébe zárt asszonyi ölön is megjelentek a bőrlapocska lenyomatai, tisztán lehetett látni őket a feszülő bugyi eltávolítása után. A lovaglóostor szára és vége egészen sötétlilára színezte a bőrt odalenn. A két lánynak már a látványtól is könny szökött a szemébe, annyira meghatotta őket mostohájuk panaszos sírása. És Sylvia később nem minden büszkeség nélkül mesélte, hogy úgy érezte, mintha fájó ütéseim alatt világra hozná régi szerelmünket.
Azt hitte talán, hogy most végre megszabadul a lovaglóostor után, de sajnáltam volna, ha elmulasztja a végső megszégyenítés lehetőségét: a két mostohalány közt állva egy teljes órán keresztül kellett széthúznia farának félgömbjeit, mialatt a mamája és én izgatottan tárgyaltuk közös jövőnk csábító részleteit.
Mindez húsz esztendeje történt. Sylvia és én összeházasodtunk. Miután épp bővítettem az üzletet, kineveztem titkárnőmnek, Jutta és Karin pedig segéderő lett mellette. Ennek az volt az előnye, hogy nem csupán otthoni viselkedésüket tudtam ellenőrizni, hanem a hivatalit is, és munkaadójuk nem volt kevésbé szigorú, mint az új férj és apa. A nádpálcának és a lovaglóostornak később is akadt tennivalója boven.
Mindazonáltal boldog pár vagyunk, sot boldog család, és ezért mondhatom el, módosítva a bevezetőben említett szállóigét:
“Aki elkésik, azt az élet olykor újabb eséllyel ajándékozza meg.”
És csupán ritkán teszem fel a kérdést magamnak: mi lett volna, ha már az első esélyt kihasználom – a nadrágszíjjal?

A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt! - A legjobb SZEXSHOP BOLT ÉS WEBÁRUHÁZ itt!