Kata bűne

Ezt a történetet barátnőm, Kata mesélte el nekem. Így kezdte: tudod, nem vagyok katolikus. Senki nem az a családomban sem, így amit most elmesélek neked, a gyónási rituálé bizonyos részleteiről (hogy némely gyóntatók miként értelmezték a penitencia alkalmazását), eltér a valóságtól, inkább olvasmány élményeken alapul. Nem mindenben hiteles, talán jó hiszeműnek sem nevezném. Vétkem csak az enyhíti, hogy ez a tévedés hozzá járult lelki megkönnyebbülésemhez és gyóntatóméhoz testiekben..

Innen inkább folytasd te, mondta Andrásnak, akinek kezét szorongatta közben. András elgondolkodott és arcán széles mosollyal, szavatos fogalmazással emlékszik vissza a múltra.
Már sejtettem, hogy Katiék házassága felborul. Őrizték ugyan a béke látszatát, de nem azért volt Sándor a legjobb barátom gyermek korom óta, hogy ne értsek a tekintetéből. Baj volt, egyre nagyobb, tehát meg sem lepődtem szinte, amikor egyik éjjel Kati bőgve hívott fel. Mondta, azonnal menjek át hozzá, mert tragédia történt.
Természetesen elmentem. Egy férfi legyen úriember, ha egy hölgy ilyen állapotban fordul hozzá. Főleg, ha az a legjobb barátjának a felesége. Még akkor is, ha egyébként éppen barátja iránti tiszteletból kerülni szokta a hölgy társaságát.
Sándorral a gimnázium első osztályától – az ügyvédi vizsgáig, közös volt mindenünk. Nő ügyekben sem kereszteztük egymás útját. Ehhez tartottam magam – noha először fordult elő, hogy alig bírtam magammal, mármint megtartani e tiszteletet -, amikor bemutatta előszőr Katit, mint új barátnőjét. Katiért picit irígy voltam rá. Ha létezik ilyen nő, ekkora mesebeli, monumentális keblekkel, vaskos farral, tömzsi combokkal, álomba illő szájjal, akkor miért ő fogja ki? Persze hallgattam.
Később elvállaltam a házassági tanú szerepét, de óvakodtam Katával kettesben maradni. Észre vettem, hogy imponál neki fölényesen csillogtatott olvasottságom. Nagy előny, ha az ember a valódinál háromszor nagyobb műveltséget tud előadni.

De most más volt a helyzet. Mikor letettem a kagylót, éreztem: Sándorra többé nem kell tekintettel lennem. Gyorsan felöltöztem, taxit rendeltem. Alig negyed óra múltán a karjaimban zokogott Kata. Izgalmasan bizarr szituáció volt. Az a mesés nő egyetlen átlátszó, ujjatlan, rózsaszín hálóingben, amely lent addig ért túl a fenekén. Én pedig vígasztaltam, pedig a szemem majd kiesett… Csodálja valaki, ha simogató kezem a szalonképes testrészekről egyre lejjebb tévedt?
Kati egy darabig hagyta is, láthatólag nyugtató hatással volt rá, de mikor végre megérkeztem pompázatos, dús popójához, elkapta a csuklómat, és finoman elvitte kezemet. Így is nagy élmény volt simogatni; és eltartott vagy húsz percig is ez az öröm. Csak akkorra került olyan állapotba, hogy egyáltalán megkérdezhettem:
– mi baj van?
Egy levelet mutatott, melyben Sándor jól ismert írásával ennyi állt:
“Kedvesem, imádlak, mindig is imádni foglak; de ne haragudj, nem bírlak tovább elviselni! Élj boldogan!”

Ez újabb, húsz percnyi zokogásra adott okot. Simogatására nyílt lehetőségem, de ismét csak illedelmesebb tájakon. Kezdett elegem lenni. Próbáltam Katát vígasztalni, hogy talán férje jobb belátásra tér, de ő tisztában volt vele, hogy ezt nem gondolhatom komolyan. Ha már Sándor ilyet írt, végleg be akarta csukni a kaput maga után.
Mikor végre lecsillapult, szipogva kijelentette, hogy egyedül ő tehet mindenről. Őt tényleg nem lehet elviselni, és Sándor tíz évig mégis kibírta mellette.
– Voltaképpen mit csináltál vele, kockáztattam meg a kérdést?
– Kizsigereltem az ágyban. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Soha semmi nem elég, szipogta.
– És komolyan állítod, hogy ezt nem bírta? Közben az járt az agyamban, valóban Isten is nekem teremtette ezt a nőt!
Kata részletes élménybeszámolóba kezdett, melyet sokáig tartana elismételnem. Hálószoba titkaikat hallva magam előtt nem tagadhattam, meg lehet érteni valójában Sándort. Ha valaki négy héten át minden éjszakát kizárólag szeretkezéssel tölt, akkor nem a szerelem elmúltát jelzi, ha egyszer aludni akar. De Katival nem síettem megosztani véleményemet. Ismételten hangoztattam:
– nem tudta a barátom, milyen jó dolga is van.
– Élne csak két hónapig egyedül, mint én. Majd megtanulná, micsoda kincs egy odaadó, szerelmes nő… és főleg egy ilyen fantasztikus, telt nő, mint te vagy.
– Jaj, hagyjál, szipogta Kata. Hájas vagyok és ronda!
Rögtönzött művészettörténeti előadást tartottam arról, milyen sokan tekintették ideáljuknak a gömbölyded hölgyeket a willendorfi Venus alkotójától – Rubensig, de nem sikerült meggyőznöm.
– Sándor is mindig ilyenekkel szédített, sírta el magát megint…és látod?
Hajnali ötig vigasztaltam, akkorra aludt el karjaimban. Lefektettem az ágyába, és haza mentem.

A következő hetekben e jelenetek állandósultak. A legképtelenebb időpontokban hívott; én pedig nem mertem megkockáztatni a visszautasítást. Egyszer az utolsó pillanatban érkeztem, hogy lerántsam az ablakból. Más alkalommal beszedett valamit, mire odaértem. Azonnal hívtam a mentőt. Csak azért kellettem, hogy kiöntse a lelkét. Előfordult, hogy csak melltartó és bugyi volt rajta. Hol égővörös csipkéből, hol türkizkékből, hol feketéből. A harmadik hét végére már égnek állt a hajam, meg másom is, de nem sikerült előbbre jutnom. Még egyszer sem fogtam meg hihetetlen kebleit, és popsiján is alig-alig sikerült potyázgatnom.
Fordulat csak akkor következett, amikor bejelentette, pszichológushoz készül.
– Mi az ördögnek az, kérdeztem kétségbe esve?
Rövid áttekintést rögtönöztem, melynek témája, az emberi tudat alattiba vaktában beleturkáló analitikusok már hány embert tettek tönkre.
– Értsd meg, muszáj, felelte. Nem bírom másképp tovább. Ki kell öntenem a lelkemet valakinek!
– Ja, úgy? Kaptam fel a fejem megbántódva. Az más. Akkor minden jót! Felvettem a kalapom, és indultam kifelé. A kijáratnál ért utol.
– Jaj, ne haragudj, ne hagyj itt, – sikította kétségbe esve, könnyes szemmel. Ne hagyj itt! Nem bírnám ki!
– Miért nem? Majd megbeszéled a pszichiátereddel.
– Most miatta vagy megsértve?
– Ááá! Több hete játszom melletted a lelki szemétládát, erre kifizetsz egy vagyont egy áltudományos egyénnek, mert nincs kinek kiöntened a lelkedet? Hát ezentúl neki telefonálgass éjfél után!
Zokogva kapaszkodott belém.
– Kérlek ne… könyörgöm, ne hagyj itt! Szükségem van rád, nélküled már rég beadtam volna a kulcsot… Kérlek, ne hidd, hogy nem méltányolok mindent, amit értem tettél.
Görcsösen átölelt. Én pedig kihasználtam az alkalmat: tenyerem rutinosan futott végig a hátán és landolt ülepén. Most először nem tiltakozott. Éltem a lehetőséggel, gyengéden cirógatni kezdtem e gyönyörű, királyi méretű testrészt, majd markolászni, morzsolgatni is hagyta.

– Nézd, szipogta – megpróbálom megmagyarázni. Te nagyon aranyos vagy, de nekem olyan valaki kéne, mint az apám volt. Hangja elcsuklott a sírástól. Kis koromban mindig arra intett: lányom, ha baj van, csak mondd el őszintén! Lehet, hogy kiverem a popsidat, de tudok segíteni! Mindig hozzá fordultam, ha baj volt, és sose bántam, ha elfenekelt, mert biztonságban voltam! Érted?
Lassan abba hagyta a sírást. Szembogara kitágult, orrcimpái pedig remegtek. Hirtelen megvilágosodott előttem valami.
– Értelek – mondtam elgondolkodva. Ha így áll a dolog, akkor neked nem pszichológus kell. Tőle ezt a biztonságot sose fogod megkapni.
– Hanem akkor kitől?
– Nos, – néztem a szemébe – te ugye nem vagy katolikus?
– Nem hát, miért?
– De a gyónásról azért tudsz valamit, ugye?
– Nem sokat. Az ember elmegy a templomba, bebújik egy kis fülkébe, és elsuttogja a papnak, milyen bűnei voltak. Az pedig megbocsátja neki. Jól mondom?
– A katolikusok szerint Isten a bűnbocsánat jogát átruházta a papokra. Akinek ők megbocsátottak, azt befogadja a mennybe. De mindent nem bocsáthat meg a pap sem; amit igen, azt is feltételekkel.
– Feltételekkel?
– Igen. Ezt nevezik penitenciának. Manapság, amennyire tudom, elég formális. Régebben viszont…Majd hozok neked egy könyvet holnap, szakítottam meg a magyarázatot, megmutatom.

Bölcs döntés volt. Ismertem Katit, meg általában a nőket. Tudtam, hogy most másnapig ez fog a fejében járni, hogy egyre izgatottabban várja majd e rejtély megfejtését.
Másnap este egy szépirodalmi könyvvel állítottam be hozzá.
– Látod, lapoztam fel egy teljesen másról szóló grafikus. oldalt. Régen ilyen penitencia járt a hölgyeknek.
– Nahát – nyögte ki pár perc múltán tágra nyílt szemmel. Minden pap ilyen szigorú volt akkor? Nézd csak meg az arcát!
– Nem sokat látni belőle.
– Épp eleget. Az összeszorított szája, beesett arca, a résnyire nyílt szemei. És milyen görcsösen markolja azt a virgácsot, ahogy emeli a feje fölé! Biztos, hogy pokoli erősen fog vele lesújtani!
– Ne túlozzunk! Az ilyen virgács alkalmatlan arra, hogy erőből üssenek vele. Rögtön szétesne. Úgy kell használni, mint a legyezőt, hogy a vesszők szétterüljenek, és mind egyszerre csípjék meg a célba vett felületet. Praktikus szerszám, csontot nem tör, a bőrt sem repeszti fel, de kellő számú csapás után sokáig izzik a nyoma!
– Ez a nő itt vajon hányadikat kapja?
– Hát, ahogy a pap arcát elnézem, aligha áll meg háromnál… de harmincnál sem biztos.
– Egek! Mit véthetett ez a szerencsétlen?
– Ki tudja? – vontam vállat cinikus mosollyal. Nem hiszem, hogy valami apróságról lenne szó. A hölgy bizonyára olyasmit gyónt meg, ami alól más, még nehezebb feltételekkel oldozta volna fel. Például, ha mindent be kell vallania a férjének, ezért úgy találhatta, hogy még mindig a virgáccsal jár jobban.
– Azért ez nem biztos!
– Nem hát. Talán csak túl jámbor, és nem jut eszébe, hogy gyóntatót váltson. Az atya pedig kihasználja ezt, és minden semmiségért jól elnáspángolja. Hogy torkoskodott otthon a lekvárból, vagy reggel negyed órával később kelt. A papoknak sem volt könnyű! Szigorúan el voltak tiltva mindenfajta testiségtől, holott egészséges, erős férfiak voltak. Persze volt, aki kijátszotta a tilalmat, de aki ezt nem akarta, vagy nem merte, az ilyen kerülő úton juthatott erotikus élményhez, amelyről elhitethette magával, hogy csak kötelességét teljesíti.
Kati nem felelt. Meredten bámulta a rajzot, és orrlikai megint úgy kitágultak, mint tegnap.
– Azért folytattam. Én mégis úgy érzem, hogy ez az asszony itt valami szerelmi kilengéséért vezekel.
– Miből gondolod?
– Olyan alkat. Látod, mennyire középpontba állították a dundi combjait, a nagy, gömbölyű farát.
– Persze, ha egyszer oda kapja a verést szegény! A csupasz popsijára.
– Nem csupasz! Nézd meg a térdénél! Két csipkeszegély van egymáson! Az alsó a harisnya, a fölső a bugyi.
– Bugyiban van? De hiszen jól látni a feneke vágását végig, és minden egyes kis párnácskát a combján!
– Hát ilyen testhez álló és áttetsző bugyik voltak abban az időben, ha térdig értek is…
– Mint ma a sztreccs?
– Olyasmi, csak nem az utcán mutogatták. Aki gyónni ment, minek vette fel? Nyilván tudta előre, hogy úgyis feltűrik a szoknyáit, és fontos volt, hogy tessék a papnak. Pedig ha valami bő, vastag bugyogót választ inkább, talán félannyira sem sajog a végén a popója. De a sikerért meg kell szenvedni… Talán ez a hölgy azt is sikerként élte meg, ha minél nagyobb verést kap, abból látszott, mennyire sikerült a papot felizgatnia!
– Na ne mondd azt, hogy élvezi is!
– Pedig nem képtelenség! Láttam egyszer egy hasonló grafikát szexfilmben. Egy tizenéves lány, aki egy szigorú zárdában nevelkedett, a legprűdebb légkörben. Az egyetlen erotikus tapasztalata az volt, hogy a főnökasszony valami apró kis vétségért megkorbácsolta a csupasz fenekét. Azután egyszer kiveszik a zárdából és kirepúl Bangkokba. Na, ott nézegettek újdonsült barátnőjével egy ilyesfajta képet, de csak a téma egyezett, a beállítás egészen más volt!
– Tényleg? Láthatóan lihegett Kata az izgalomtól, ajkai kicserepesedtek a szárazságtól.
– A pap nem ilyen szikár, megszállott aszkéta, hanem kövér, borvirágos orrú, és teli szájjal vigyorog, miközben emeli a virgácsot. A nő ugyan olyan hájas, a csöcsei, mint két görögdinnye, mély dekoltázzsal, hordónyi segge van, pucéran is csak csiklandozná a verés.
De alsószoknya védi ülepét, a pap csak a felsőt hajtotta fel. Nem is a gyóntatópad lépcsőjén térdepel. Keresztben fekszik az atya térdén. Az orra épp oly vörös, no meg vigyorog. Ez az asszony, ha gyónt egyáltalán, a kocsma asztalnál tette, és látszik a kövér képén, hogy a vesszőzést épp úgy élvezi, mint a pap!
– No de ez a nő, ez nem vigyorog!
– Az sem egyértelmű. Nézd, gondosan úgy van lerajzolva, hogy a ruhaujj az imára kulcsolt kezén eltakarja arca nagy részét. Nem vehető ki, hogy jajgat, vagy sír-e, összeszorítja-e a fogát, vagy esetleg kuncog? Csak annyit látsz, hogy a szemét behunyja. Kínjában, vagy szégyenében? Vagy úgy, ahogyan sok nő akkor, ha élvez?
– Nem, ez nem élvez, mondja Kata. A másik talán nem bánja, ha a kövér feneke ugyan olyan vörös lesz, mint az orra, és még nevet is az egészen, de ez nem!
– Akkor minek takarná el az arcát? Rettentően szenved, ez a pap nem csak csiklandozza a virgáccsal, és pokolian szégyelli magát, hogy itt kell térdepelnie feltűrt alsószoknyával, és tűrnie az egészet. Ráadásul nincsenek négyszemközt, ott ül egy másik asszony, aki lát mindent.
– Az előtt miért szégyenkezne? Az is gyónni jött, és már oldja le a szoknyáját, biztos ugyanígy megrakják.
– Akkor is! Ez rém nehezen viseli az ilyet. Nem is azért tűri, mert a pokoltól vagy a férjétől fél…
– Hát?
– Bűntudata van valamiért; és azt még kevésbé bírja elviselni. Inkább kiszolgáltatja magát ennek a szörnyeteg papnak, és elvisel minden kínt, minden megaláztatást. Kata hangja elcsuklott, és könnyek jelentek meg a szemében.
– Lehet. De miért szörnyeteg ez a pap?
Megszabadítja a problémáitól hatékonyabban, mint a pszichológus. És ha kicsit ő is élvez, miért sajnálnánk azt valakitől, akinek egyéb élvezete úgy sincs?
Kata hozzám bújt.
– Igazad van, suttogta. Az ember ne ragaszkodjék büszkeségéhez, ha annak a földi pokol az ára. És ha a hátulja pokolian fáj, az még mindig jobb, mint ha a lelke! Léteznek még ma is ilyen gyóntatók?
– Nem nagyon hiszem, hogy manapság ezt megengednék.
– Kár. Rögtön áttértem volna katolikusnak.
– Ha nem a bűnbocsánat kedvéért csinálod – fogtam suttogóra én is – van más megoldás is.
Percekig meghökkenve meredt rám. Először, mert nem értette, mire gondolok. Aztán, mert megértette. De meglepetésemre vonakodott még kicsit, de végúl mégis kötélnek állt.

Három nap múlva találkoztunk nálam. Ennyi időm volt, hogy előkészítsem a terepet. Az előszobából a konyhámig ablaktalan folyosó vezet, melyet ruhatárnak használok. Ezt lett a gyóntató fülke. A tükör elé hosszú, sötét függönyt szereltem, odaállítottam egy tanulópadot, melyben egykor leckét írtam. Nem túl kényelmes, de térdelve Kata is belefér.
A legnehezebb a virgács előteremtése volt. Két éjszakán át a közeli liget nyírfáiról vékony, de hosszú vesszőket gyűjtöttem. Tízesével vettem őket nyalábba, végüket összedrótoztam. Jó suhogósak, csípősek lettek. De biztos, ami biztos, beáztattam őket egy vödör vízbe, amelybe sót tettem. A sótól csípősebbek lesznek az ágak.
Kati pontosan érkezett, hosszú, bő, fekete ruhában, apácának beöltözve. Kezében rózsafüzért morzsolgatott. Én már papi öltözékben fogadtam.
– Laudetur Jesus Christus – igyekeztem minél kenet teljesebben beszélni. Légy üdvözölve, leányom!
– In aeternum, amen – válaszolta Kata, ahogy okítottam. Vétkeztem, atyám!
Odamutattam a tanulópadra. Szemmel láthatóan riadalommal méregette, hogy bele fér-e egyáltalán, aztán elszánta magát. Kényelmetlenül bár, de rátérdelt a padra, és rákönyökölt az asztal részére. Kezeit összekulcsolta, ahogy a képen látta, és miközben én eltüntem a függöny mögött, halkan, töredelmesen mormolta:
– Mea culpa (bocsánat) és szipogva elismételt mindent házaséletük intím részleteiről.
– Súlyos a vétked, leányom – mondtam szigorúan. Az asszony fogadja engedelmes örömmel, ha férje a kedvét tölti vele, de ne zaklassa buja követelőzéssel! A test mohóságáért a testnek kell bűnhődnie! Ha feloldást vársz, szenvedd el a penitenciát, ami nem lesz kevesebb harminc virgácsnál! Kész vagy-e kiállni?
– Kész vagyok atyám, szipogta.
Hiába is próbáltam volna titkolni izgalmamat, ahogy elhúztam a függönyt. Szemem kitágult, szívem a torkomban dobogott, és lihegve vettem a levegőt. De Kata sem érzett mást.
Elő hoztam a vödröt, kiemeltem az egyik virgácsot. Kettőt suhintottam csak úgy a levegőbe. Félelmetesen suhogott, a sós lé mindenfelé spriccelt róla. Aztán határozott mozdulattal felemeltem Kata ruháját hátul…
Először úgy éreztem, csalódott vagyok. Nem azon merész csipketangák egyike volt rajta, melyeket az elmúlt hetekben annyit csodáltam, hanem egy térdig érő, szorosan testhez simuló, kissé áttetsző, fekete neccbugyogó.
– Nem fogom látni, ahogy pirosodik a popója, mérgelődtem. És a sós lé mit tudom én, kifejti-e így a hatását? Aztán meghatódtam. Drága leány, nyilván először vett fel ilyen fazont, hogy hasonlítson a képre…
Kár volt aggódnom. A necc apró szemei között minden csapáskor élénkebben piroslott fel Kata amúgy tejfehér bőre. Még izgalmasabb volt e fekete burkolaton át. A sós víz lassabban bár, de átszivárgott. A tizedik csapás után Kata vonaglása háromszoros intenzitásúvá vált, jelezve, hogy immár a só is marja.
Lassan fenekeltem álmaim hölgyét: a vesszők szétterültek, és minden suhintásnál mind a tíz megcsípte azt az isteni, dundi popsit. Kata sokáig némán tűrte az ütlegeket, a huszadikig csak kettőt-hármat nyüszített, akkor különösen csípőset sikerült húznom rá. Nem hiába helyeztem a padot a tükör elé. Láttam, hogy rángatózik az arca, hogy szorítja össze a fogát, hogy próbálja – egyre reménytelenebbül – visszanyelni könnyeit.
Mindez oly izgalmas volt, hogy vetekedett az egyre hevesebben hullámzó, vonagló, immár vérvörös ülep látványával. A huszadik csapás után a fekete neccbugyi ketté repedt, és Kata sokat szenvedett feneke immár leplezetlenül lángolt a szemem előtt.
A virgács nem hagy hurkákat a bőrön, hanem sok-sok hajszálvékony csíkocskát, melyek egy idő után minden négyzetmillimétert ellepnek. Felhördültem, és az eddig néma Kata is felnyüszített:
– Jaajj!
És ezzel megtört a jég. A hátra lévő tíz csapás alatt úgy visított, ahogy csak a torkán kifért.
A virgácsból nem sok maradt. Eldobtam az immár használhatatlan csonkot, és elragadtatottan néztem, ahogy Kata két kézzel dörzsölgetve megfenyített hátsóját, és amint nagy nehezen, hüppögve, nyögve talpra áll. Kata szipogva kezet csókolt; aztán felemelte rám tekintetét, és megszólalt:
– Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa, atyám… még egy vétkem van!
– Máris, vontam fel szemöldökömet.
– Férjes asszony létemre parázna vágyat érzek egy másik férfi iránt, ráadásul papi személy… a gyóntatóm. Súlyos bűn ez, atyám?
– Nagyon is, bólintottam. A vágy súlyosabb bűn, mint a valóságos paráznaság. Amaz a test bűne, és a test levezekelheti, a vágy a léleké, és a lélek csak a túlvilágon fizethet érte! Tanácsolom, leányom, inkább engedd, hogy a tested vétkezzék, mintsem a lelked! A testedre majd kapsz tőlem penitenciát, ahogy most is.
– Úgy legyen, atyám, suttogta Kata és átölelt. Lehúztam a ruháját, aztán bevezettem a hálószobába. Hassal végigfektettem az ágyon, és végigcsókoltam vörösen izzó hátulját. Fájdalmas nyöszörgése kéjesre váltott; szólnom se kellett, már négykézláb állt, és míg két kezemmel előre nyúltam isteni, hatalmas melleihez, és gyengéden markolászni kezdtem őket, legférfiasabb testrészem már be is siklott, szinte magától a lábai közé…
Kata azóta elvált Sándortól, és négy éve a feleségem. Néha kifáraszt. Ám ha tolakodónak érzem, fogok egy virgácsot, és jól elnáspángolom a popóját. Persze, ez mindkettőnket izgat.
A liget őrei viszont bizonyára átkoznak ismeretlenül. Nem értik, ki az a gazember, aki ilyen megrögzötten fosztogatja a nyírfák fiatal vesszőit.

A legjobb POTENCIANÖVELŐK itt! - A legjobb SZEXSHOP BOLT ÉS WEBÁRUHÁZ itt!