Bőrbe vésve

A stigmákat évezredek óta isteni jelnek tekintik, viselőjében pedig olyan embert tisztelnek, akivel csoda történt. De ateista világunkban már nem űzzük Isten mindenható mítoszát és a kisebb csodákkal is beérjük. A történelem úgy hozta, hogy megjelölve lenni szégyen, főleg most, amikor az “egyéniségek” korában vagyunk, a legfőbb érték pedig a függtelenség, amiért foggal- körömmel küzdünk.
De mindeközben néha találkozom valakivel, aki nyomot hagy rajtam és bennem. Nem is tudom, miért fontos ez. Ha látom a harapása helyét a nyakamon, a gyűrűje által bőrömbe vájt jelet, akkor jobban akarom, hogy hozzátartozzak. Vagy épp fordítva, vágyom, hogy megjelöljön, mert az övé akarok lenni. Természetesen a kollektív tudattalanunk mindent megmagyaráz, és nem is kelt meglepetést bennem, hogy büszkévé tesz egy esetleges “stigma” viselése és megmutatása. Azt hiszem, a sze(x)relem nyomai nem kevésbé szakrálisak, mint a krisztusi áldozatot jelentő testi jelek.
Talán az illúzió, hogy rajtam hagyta nyomát, ad jelentést, az amúgy akár brutalitásra is utaló sérüléseknek, és gondolom a szexuálpszichológusok már ebből a megközlítésből is megviszgálták a nőverés jelenségét. De akkor mégis hozzá tartozom, ha csak egyetlen percig is. Mert ezek a nyomok tényleg csak szimbolikusak, csak a “hecc kedvéért”- mondhatnám. Mégis értetlenül és nedves pinával álltam az először piros, aztán lassan liluló foltot simogatva a kézfejemen, felidézve a keze szorítását és azt, ahogy a gyűrűje a bőrőmbe vájódott. És ez azóta is újra és újra megismétlődik, és mindig boldoggá tesz, és mindig büszkévé tesz. Hogy aztán megint akarjam.