A szolgaság beteljesülése

Egész idő alatt ettől féltem. Tudtam, a külsőségekből fogsz ítélni, és ez egyértelműen ellenem szólt, mindent bevetettél, de nem volt merevedésem. Viszont tudtam, ez nem rajtad múlott és bizonyos értelemben, nem is rajtam. Agyban élveztem a dolgot, de a testem nem akart engedelmeskedni. Hülye helyzet volt és féltem, vége az egésznek. Képtelen lettem volna ezt akkor elmagyarázni.

Szerencsére erre nem tartottál igényt, talán, mert tényleg élvezted a játékot és akkor már volt valami más is közöttünk Úrnőm. Attól féltem, elzavarsz, de nem ez történt, folytattad a játékot, felvettél egy tűt. Meg kellett volna nyugodnom, de e helyett a félelem hatalmasodott el rajtam. Egy ideig döbbenten meredtem a kezedben tartott injekcióstűre. És megértettem, nem csak fenyegetés volt, amit előzőleg levélben megbeszéltünk, meg is fogod tenni. A lényeg az volt, hogy át akarod szúrni a mellbimbómat, először merőlegesen, majd vízszintesen. Iszonyatosan féltem ettől a perctől. Irtózom a tűtől, az injekciót is csak nehezen tudják beadni, ha szükség van rá. Nem a fájdalom miatt, hanem hogy megszúrnak, ez vált ki félelmet bennem, és most Te erre készülsz. Néztem, amint kicsomagolod az apró, alig két centi hosszúságú, vékony tűt, és minden reményem oda, hogy kihagyod ezt a részt.
– Bizony- bizony, ez következik! Nem úszod meg! Meg akarom tenni! Engedd el magad, meglátod, nem fog fájni! – mondtad élvezettel és bátorítóan, de elszántan.
Minden porcikámban remegtem alattad, és olyan feszültség volt bennem, mint a játék elején. Ha tudtam volna, biztosan menekülök, de ez lehetetlen volt. A szemeid csillogtak, és akkor már tudtam mit jelent ez…. Meglepetésemre letetted a tűt és kikapcsoltad a melltartódat. Láttam már nagy melleket, de ekkorákat még sosem. A hatalmas halmokhoz illő bimbóudvar tartozott, ami csak néhány árnyalattal volt sötétebb a bőrödnél. A közepén szinte belapulva pihentek a bimbóid. Nem sok időt hagytál a csodálkozásra. Megemelted a jobb melled és kéjesen nyalogatni kezdted a bimbódat. Ilyet eddig csak filmen láttam. A szunnyadó bimbó fokozatosan kelt életre, egyre nagyobb és keményebb lett. Emeltem a fejem, hogy elérhessem, persze nem hagytad, csak mosolyogtál a küszködésemen, és megismételted a másikkal is.

– Tudod, hány tű volt egyszerre a melleimben? Ötvennégy, és mind a bimbóudvarban. Ennyi fért el – mondtad, miután a másik bimbód is életre keltetted. Féltem és nagyon kívántam a hatalmas halmokat, meg a bimbóid. Szép lassan fölém hajoltál és hagytad, hogy elérjem őket. Úgy szoptam a bimbóid, mint egy éhes kisgyerek. Aztán még közelebb hajoltál, és a két melled közé fogtad a fejem, szinte pofoztál velük, aztán felegyenesedtél, és újra felvetted a tűt.
– Nézz ide! – mondtad, lehúzva a védőkupakot és az egyik melled felé tartottad a kis tűt. Mire felfogtam, mit akarsz, már magadba is szúrtad.
– Láttál valami fájdalmat az arcomon, van egy csepp vér is? Hidd el, nem fáj! – mondtad és még meg is piszkáltad.
Valóban nem vettem észre semmit, és vér sem volt, mikor kihúztad, akkor sem, de ez cseppet sem nyugtatott meg. Ledobtad a használt tűt és felvettél egy újat.
– Ez már a tied lesz! – mondtad azzal a jellemző mosollyal, és egy selyemsálért nyúltál, hogy bekösd a szemem.
– Ne! Nem akarom! Szeretném látni az arcod és a szemed, mikor belém szúrod! – tiltakoztam.
– Nekem mindegy! Ha így akarod, hát legyen, csak az elviselést akartam megkönnyíteni! – mondtad letéve a szándékodról és lehúztad a védőkupakot, miközben a mellemet nézted, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy hová is szúrd az elsőt. Szinte megmerevedtem, és bár nem láttam a saját arcomat, de könyörgő és rémült tekintettel nézhettem Rád. A jobb oldali mellemen kinéztél egy helyet.
– Ide szúrom az elsőt! Ne félj már ennyire, meglátod, tényleg nem fog fájni! – mondtad bátorítóan mosolyogva, de elszántan, és nem sok időt hagytál. Szinte semmit sem éreztem.
– Bent van! – mondtad mosolyogva, és fölém hajolva megcsókoltál.
– Fájt?
– Nem, Úrnőm. –válaszoltam remegő hangon.
– Na látod, mondtam, és nézd csak, semmi vér! Ahogy tudtam emeltem a fejem, hogy láthassam, és igazad volt, de azt is tudtam, ez csak a kezdet. Nem is tévedtem, már a kezedben volt a következő tű. Ezúttal a másik oldalt szemelted ki. Semmivel sem voltam nyugodtabb, bár már tudtam, tényleg nem fáj, viszont azzal is tisztában voltam, ez csak előjáték, amolyan bevezető a fő szám előtt és attól rettegtem igazán. Kaptam még néhányat a mellembe, és semmi különöset nem éreztem. Felvetted a következő tűt, és minden eddiginél fényesebben csillogott a szemed.
– Akkor most átszúrom a bimbódat! Először merőlegesen! Ez már fájni fog! – mondtad könyörtelenül, miközben lehúztad a védőkupakot.
Megszólalni sem mertem, csak meredtem Rád esedezve. Becsuktam a szemem, felkészülve valami iszonyatos kínra. Éreztem mikor hozzám ér a tű, és utána a fájdalmat, de cseppet sem ekkorát, mint amilyenre számítottam.
– Benned van, nézd meg! Ugye nem is olyan borzalmas? – mondtad elégedetten.
Kinyitottam a szemem és láttam, amit látnom kellett. Megkönnyebbülést éreztem, aztán ismét félelmet, mert már a kezedben volt a következő.
– Most átszúrom a bimbóudvart.
Hatalmasat sóhajtottam és ezúttal már mertelek nézni. Komoly odafigyeléssel illesztetted a tűt a bőrömhöz és rám nézve nyomtad belém. Kicsit felszisszentem, de talán nem is a fájdalomtól. Kaptam egy biztató puszit és jött a következő. A tű a másik bimbómhoz közeledett.
– Igen, Úrnőm – rebegtem, cseppet sem határozottan.
Ez már valóban fájt. A bimbóm tövébe szúrtál, azt hiszem, akkor nyögtem vagy visítottam kicsit először. Hagytál kis szünetet, gyönyörködve a művedben, és láttam, tényleg tetszik, élvezed, hogy meg tudtad tenni.
– Akkor most átszúrom a bimbód vízszintesen! – mondtad a kiszemelt áldozatot piszkálva az ujjad hegyével.
– Ezt nem fogom kibírni ordítás nélkül, kérlek, némíts el – könyörögtem, és komolyan is gondoltam.
Te is tudtad, és mosolyogva a számba tömted a nedveidtől ázott bugyidat. Aztán jött a fájdalom. Mozdulni sem mertem, és valóban nagyon fájt.
– A fenébe, ennek a tűnek nincs hegye, nem megy bele! – mondtad, és újabbért nyúltál.
Remegtem, és újra belém hasított a fájdalom.
– Ezt nem hiszem el! Nem megy bele!
Próbálkoztál még, miközben vergődtem, de nem sikerült. A bimbóm volt nagyon kemény, vagy a tűk nem elég hegyesek, de úgy a harmadik próbálkozás után feladtad, én pedig nem bántam. A bugyit kivetted a számból és megcsókoltál. Az egész testem csupa lucsok volt. Ott ültél rajtam, kicsit csalódottan, de azért tetszett a látvány. Olykor megpiszkáltad a tűket és az egyetlen apró vércseppet felitattad egy papírzsebkendővel.
– Ennyi! Látod? Egy apró, pici vércsepp, nem több! Kezdtem megnyugodni, és már kedvesen simogattál.
– Ugye nem is volt olyan borzalmas, mint hitted? Na, félsz még a tűktől?
Kicsit megkönnyebbülten hápogtam, és azt hiszem, igent mondtam. Eltelt pár perc, aztán kihúztad az első tűt. Semmit sem éreztem. Kiszedted a többit is, csak három maradt bennem a legérzékenyebb helyeken.
– Csukd be a szemed és nagy levegő, ez megint fájni fog!
Felkészültem, de közel sem fájt annyira, mint mikor befelé nyomtad. Két apró vércsepp árán megszabadultam a tűktől és a legfélelmetesebb tortúrától. Talán még büszke is voltam magamra, hogy kibírtam, bár utólag be kellett látnom, sokkal rosszabbra számítottam, és igazad volt, nem annyira fájdalmas, ha valaki ért hozzá. Kimerülten nyúltam el az ágyon és gondoltam, vége a játéknak, de egyelőre nem engedtél szabadon. Hozzám simultál és öleltél, simogattál, csókoltál.

Aztán elszabadult a pokol. Először megkínzott melleimet csókolgattad, aztán lassan haladtál lefelé. Hamar rájöttél, csiklandós vagyok, és meg is találtad a hasam körül a legérzékenyebb pontokat. Csókoltad, martad, haraptad őket, kiszámíthatatlanul. Őrjöngtem, nevettem, sírtam és könyörögtem egyszerre. A kikötözésem ellenére dobáltam magam, ahogy csak tudtam, és a súlyod sem tudott legyőzni. Életemben nem éreztem még ilyet! Kívántam, féltem, fájt, jól esett, minden egyszerre. Amikor ezt észrevetted, nem volt kegyelem. Úgy éreztem, ott halok meg. Kétségbeesetten könyörögtem, hagyd abba, persze hiába, és nem is akartam, hogy megtedd. Hol haraptál, hol simogattál, csókoltál, én pedig csak vergődtem és könyörögtem, szinte öntudatlanul. Teljesen kimerültem, és már nem volt erőm védekezni, nem is nagyon tudtam. A végsőkig gyötörtél, nem kis élvezettel, aztán csak megkegyelmeztél, mikor láttad, hogy már feladtam a harcot. Valami olyan elernyedés lett rajtam úrrá, amit talán még sohasem éreztem még. Eloldoztál és mellém feküdtél.
– A játéknak vége – közölted, és én úgy simultam hozzád, mint gyermek az anyjához, szinte menedéket keresve.
Valóban vége volt. Megnéztük az órát: fél öt volt. A játékot úgy fél tizenkettőkor kezdtük. Ezen elcsodálkoztunk, hihetetlen volt, hogy így elrepült az idő. Pihenés után lezuhanyoztunk és elhatároztuk, ideje lenne enni valamit. Aztán így is tettünk, és bár a játéknak vége volt, kezdődött valami, ami legalább olyan izgalmas és élvezetes volt, mint a játék, de ez már egy másik történet. Életem egyik legszebb estéje és éjszakája következett.